Szárított alma

Friss és szárított almát az ember már a kőkorszak óta fogyaszt, s
különösen népszerű volt ez az eledel az ókori Egyiptomban a Kr. e. 12.
században. A gyümölcs eltarthatóságát nagyra becsülő szerzetesek az
első haszonnövények egyikeként almafákat ültettek az Újvilágban.

A szárítás vagy aszalás a gyümölcstartósítás egyik legősibb módja. A
középkori háziasszonyok felfűzött almaszeleteket lógattak le a
gerendákról. Ma a karikákat égő kénnel füstölik, nehogy megbarnuljanak,
majd fémrácsra helyezve aszalják őket a napon. A nedvességtartalom
csökkenésével fokozatosan feldúsul bennük a gyümölcscukor; a sportolók
is azért szeretik a szárított almát, mert a benne levő szénhidrát
gyorsan átalakul energiává - igaz, a szárított szeletek hatszor annyi
energiát tartalmaznak, mint ugyanannyi friss gyümölcs. A puha,
bőrszerűvé aszalódott almaszeletekben - egyes vidékeken ezeket
bagolytüdőnek nevezik - sok rost és némi vas is található, a friss alma
C-vitamin-tartalma azonban a szárítás során teljesen elvész.